A földi paradicsom

... de erre a csodára nem lehet felkészülni. Nem titok, hogy a számos úticél közül ezt vártuk a leginkább, ám ez mégis minden képzeletünket felülmúlta. Galapagos tényleg maga a földi paradicsom! 

A teljes szigetcsoportot nemzeti parkká nyilvánították, és fejenként 100 dollár belépőt kell fizetnie minden turistának. Szigorú szabályokkal próbálják védeni az itt lévő páratlan növény- és állatvilágot, így például hivatalos kísérő nélkül egyetlen látogató sem bolyonghat kedvére. Nekünk Jose (kiejtve: Hozé) "jutott". Ő egy igazi galapinyjó (no, ezt biztosan nem így kell írni), azaz helyben született. Elmesélte, hogy a spanyolok véletlenül fedezték fel a Galapagos-szigeteket 1535-ben, majd az 1800-as években indult meg az igazi roham, amikor híre ment a nagyvilágban ennek az édenkertnek. Ma már csak három módon jöhet ide valaki:

1) turistaként max. 3 hónapra

2) önkéntesként max. 1-2 évre, vagy

3) ha hozzámegy egy galapinyjóhoz vagy galapinyjához

A kis sziget neve, ahol leszállunk: Baltra. Itt csak egy picinyke repülőtér van, semmi egyéb. A hajónk Santa Cruz szigtén lévő Puerto Ayora városában vár ránk. Kedves kis hajó, velünk együtt 10 turistával és 5 fős legénységgel, akik között van a kapitány, a másodkapitány, a gépész, a séf és Lenin, a mindenes. Igen, Lenin. Megosztotta velünk, hogy az apja igazi kommunista volt, így lett ő Lenin, a bátyjai pedig Sztálin és Ernesto. A soron következő lett volna Fiedel, de - Lenin szerint szerencsére - nem született több fiú a családban :)

Amíg az Andokban az Inka túrán sátorban készültek a finomabbnál-finomabb ételek, addig itt a séf "birodalma" egy maximum 2x1 méteres, folyton imbolygó konyha volt. Valahányszor arra tévedtem (ez mondjuk ezen a kis hajón gyakran megesett), elképedve figyeltem, hogyan alkot a szakács ezen a mindössze két négyzetméteren. Igaz a mi kabinunkban sem lehetett eltévedni: egy emeltes ágy, néhány polc és egy apró fürdőszoba. Ez volt a mi kis "lakosztályunk" a következő napokban...

Hajónk indulása előtt még ellátogattunk a Darwinról elnevezett teknős parkba. Kiváncsian vártam, hogy mi igaz abból, hogy errefelé az állatok szabadon, az emberektől egyáltalán nem zavartatva élnek. Nos, ez hamarosan bebizonyosodott, amikor menetközben a busz ablakából azon versenyeztünk Krizsivel, hogy ki fedez fel több óriásteknőst az út mentén, vagy éppen áthaladva előttünk az úton...

Kiszállva a buszból már nem számoltuk tovább: rengeteg, hatalmas teknőspáncél körös-körül, karnyújtásnyira tőlünk. José sokat mesélt róluk: 250-300 kg súlyú a hímek páncélja és a haladási sebességük kb. 400 m naponta. Viszont a vízben azért ügyesek, egy későbbi snorkellingezés alkalmával úsztunk is egy példánnyal, de erről majd később.

Hajónk rendszerint éjszakánként utazott át a következő szigetre (amit napközben bejártunk), így izgultunk kicsit, hogy a hangos motor és a szűnni nem akaró imbolygás vajon megnehezíti-e számunkra az elalvást, de ezzel szerencsére semmi problémánk nem adódott. Ha napközben nem fáradtunk volna el eléggé - amire azért nem igazán volt példa - akkor Ábel a rengetegben után Ábel az országban (időközben pedig már Ábel Amerikában) hangoskönyvek néhány percnyi hallgatása segített minket mély álomba.