Az "egyéjszakás" kalandok

Santiago de Chilét nem terveztük az útvonalunkba, ezt amolyan "kényszerként" kaptuk, mert Új-Zélandról Limába nincsen közvetlen járat. Így adódótt, hogy az Inkák Útja előtt  olyan egyéjszakás szállások vártak ránk, mint Santiago, Lima, majd Cuzco. 

Mivel a hosszú repülőutat most nehezen viseltük, így Chiléből leginkább a hotelszobai kényelmes ágyra vágytunk. A lakóautó után jól esett a kényeztetés: hatalmas ágy, saját fürdőszoba és konyha, bekészített reggeli stb. Néhány óra alvás után azért nekiindultunk felfedezni Santiagot, de őszintén szólva a város nem igazán ragadott magával bennünket. A parkokban szó szerint 5-6 méterenként heverésztek a fiatal párok, ügyelni kellett, nehogy rájuk lépjen az ember. Bár a központban volt a hotelünk, pénzváltót egy óra barangolás után sem találtunk. Éttermet is nagyon nehezen. Majd miután előre szóltam a pincérnek, hogy csak kártyával tudunk fizetni, mert nincsen helyi pénzünk, ő azért szóvátette a vacsora végeztével, hogy a számla az ő szervízdíját nem tartalmazta. Hát, hagytunk neki néhány dollárt az asztalon, bár az szerintem az árgus szemekkel figyelő kollégája zsebében landolt. Ő ért oda előbb az asztalhoz...Ami közös volt Santiagoban és Limában, hogy mindkét helyen rengeteg a gyalogos járőr az utcákon (golyóálló mellényben a 30 fokban), valamint az, hogy a reptérről a központba vezető út szürke, vakolatlan, nagyon-nagyon lerobbant házakból álló, lepusztult környék. A taxi ablakából, mintha újra Thaiföld külvárosi nyomornegyedi mellett autókáztunk volna, azzal a különbséggel, hogy ott legalább volt természetes növényzet. 

A taxiról jut eszembe, hogy bizony kezdünk rutinos utazókká válni! A santiagoi hotel ablakából kinézve láttuk, hogy két nő éppen kicsekkol a szállodából. Nekünk se kellett több, felkaptuk a táskákat és öt perc múlva már együtt utaztunk közös taxival a reptérre. Ez is egy jó módja a spórolásnak. A két - egyébként nyugdíjas tanárnő - igen vidám nőszemély volt. Egy 17 napos hajóúttal érkeztek Chilébe, és a szűk kis kabin elmondásuk szerint igencsak próbára tette a barátságukat, mindenesetre a hangulatukon ez cseppet sem hagyott nyomot. 

Aztán persze a spórolás nem mindig sikerül: Limában fél adag vacsorát rendeltem egy étteremben, majd aztán kiderült, hogy náluk az 1/2 jelölés dupla adagot jelent. Így adódótt, hogy amikor elkezdték kihordani elénk az ételeket, nos, alig fértek el az asztalon. Az én "fél" adagomat egészen pontosan 3 púpózott tányéron tudták csak kihozni (külön a sült burgonyát, a salátát és a húsokat amik közül felismertük a fél sült csirkét, a tenyérni marha és disznó szeletet, a sült kolbászt, de hogy a nyárson mi volt, azt nem tudnám megmondani...) Mivel természetesen nem tudtunk megbírkozni vele, így a maradékot elcsomagoltattuk és odaadtuk a legközelebbi kéregető sok gyermekes anyáknak. Belőlük nagyon sok van errefelé, pedig mi Lima egyik legpatinásabb helyén, a főtéren lévő Grand Bolivarban voltunk elszállásolva. Egykor ez egy igazán nagyhírű, elegáns szálloda lehetett. Egy igazi 1920-as Ford-T modell áll a halban, londíner vitte fel a csomagjainkat, és a folyosók, szobák berendezése is arról árulkodik, hogy a régmúltban ez igen előkelő hely lehetett. Csak sajnos a karbantartás, felújítás szavak itt elfelejtődtek  így ez a lerobbant fürdőszoba nem lett álmaink fürdőszobája. Mindenesetre az egész épület hangulata (főleg az éjjeli szekrénybe beépített régi hangszórós rádióval) azért egy éjszakára átutaztatott minket egy másik időbe...Éjjel ugyanis volt időnk bőven gondolatban bárhová utazni, mert aludni semmi esélyünk nem volt. Este 10 körül még reménykedtünk, hogy az autók állandó dudálása idővel csak alábbhagy (hajnali 3-kor kellett kelünk, hogy elérjük az 5:10-kor induló repülőgépet). Éjfél körül már minden reményünk elszállt. Itt a közlekedés teljesen máshogy működik, mint odahaza. A kijelölt gyalogátkelőnél zöldre váltó lámpa mindössze annyi jelent szegény járókelőnek, hogy most talán, ha kellően gyors és vakmerő, akkor átérhet a túloldalra gázolás nélkül. És hogy akkor mi dönti el, hogy kinek van elsőbbsége? Talán akinek hangosabb a dudája... az ugyanis tényleg szinte megállás nélkül szól.