Inkák Útja 1. nap

 

Pontos leírást kaptunk, hogy mit is érdemes magunkkal vinni erre a túrára, de így utólag bizony nem mindig jól rangsoroltunk. Jó lett volna még egy fejlámpa, hiányzott a sál is, de leginkább a poncsó (ebből egyet kellett is vennünk útközben). Aminek viszont semmi hasznát nem vettük: a tisztálkodószerek, az evőeszközök és a laptop (ugyanis hulla fáradt lettem a nap végére, így egy betűt sem írtam, utólag próbálok visszaemlékezni).

A túra alatt hordárok végezték a cipekedés oroszlánrészét. Nemrégiben szabályozták, hogy egy hordár maximum 24 kg terhet vihet magával. Ebbe a súlykorlátba az alábbiaknak kell beleférnie: a 16 fős túracsapat 3 napi élelmiszer alapanyaga, a főzéshez-sütéshez (erről még később írok!) szükséges konyhai eszközök, a főző sátor, az étkező sátor, asztalokkal, székekkel, a 16 fő sátra, matraca, hálózsákja, valamint ugyanez saját maguk részére is (ugyanis előírás van arra, hogy a hordároknak is ugyanolyan matracot és hálózsákot kell biztosítani, mint a túrázóknak). Így adódott, hogy a 16 fős túracsapatot (+2 túravezetőt) kísérte összesen 2 szakács és kb. 17 hordár. 

A súlykorlát ránk nézve azt jelentette, hogy minden túrázó megpakolhatott fejenként egy-egy zsákot, amely nem lehetett több 6 kg-nál. Ezt nagyon szigorúan vették, az út során minden ún. check point-nál mérlegelték a táskákat, és ha valamelyik hordár által cipelt teher meghaladta volna az előírt 24 kg-ot, az bizony súlyos bírságot jelentett volna. Szerencsére erre nem került sor. A fejenként 6 kg első hallásra akár elégnek is tűnhet, de ha belegondolunk, hogy a hálózsák 2 kg, a matrac 1 kg, akkor már csak 3 kg marad... így szinte mindenki cipelt saját hátizsákot is a leadott zsák mellett.

Hogy ki az a mindenki? Volt a csapatban kanadai, amerikai, angol, ausztrál és chilei pár is, valamint egy japán fiatal lány és egy Senegalban élő amerikai srác. Ez volt a mi kis csapatunk. Csupa hozzánk hasonló fiatal, akik többsége (Miho-t, a japán lányt és minket kivéve) anyanyelvükként beszélték az angolt, így ez az egy hét számunkra felért egy intenzív angol nyelvtanfolyammal. Rózi, a guide (persze biztosan nem így írja a nevét) egy fiatal, perui nő volt, aki a dzsungelben nevelkedett a nagymamájával, majd valamilyen magaslati betegség miatt került egyszer Cusco-ba, ahol rácsodálkozott a világra, tanulni kezdett, egyetemet végzett és már a 160. csoportját vezeti a Machu Picchu-hoz és ismerteti nekünk angol nyelven ősei kulturáját, hagyományait. Nagyon kedves, figyelmes, vidám, de ha kell, akkor határozott lány. Szuper guide! És igen, 160. alkalommal teszi meg ezt a nagyon nehéz 44 km-t, amire a végén mi mind azt mondtuk, hogy gyönyörű volt, egyszer az életben meg kell csinálni, de nekünk elég volt egyszer! 

Az első nap a rákészülésé volt, nagyrészt kisbusszal utaztunk, néhány kilómétert túráztunk csak, hogy a szervezetünk alkalmazkodjon a klímához és kiderüljön, hogy kinek kell pirulákat szednie. 

Ellátogattunk egy kis magán állatkerbe, ahol az inkák három szent állata közül kettőt is láthattunk élőben: a pumát és a kondort. Előbbit csak ketrec mögött, de utóbbihoz be is engedtek minket. Félelmetesen nagyok ezek a kondorok, és hogy repülni is láthassunk egy ilyen méretes madarat, egy hatalmas - talán marha - lábszár csonttal csalogatták oda őket. A harmadik szent állat, amivel - szerencsére - nem találkoztunk a túránk alatt, az a kígyó. Viszont láttunk sok-sok lámát és alpakát is, akiket meg is etettem a következő állomásunkon, egy helyi kis közösségnél. Itt megnézhettük, hogy készítik az asszonyok a fonalakat, mivel és hogyan színezik ezeket és végül milyen mesés terítőket, ruhákat, táskákat egy egyéb csodás színes szöveteket készítenek kezdetleges, ősi technikákkal. Hihetetlen, de egy-egy terítő elkészítéséhez például fél év szükséges, amit aztán (európai mércével) fillérekért adnak el a piacon. Első nap még - testünk teszteléseképpen - felmáztunk a Pisac inka romokhoz, ahonnan fergeteges kilátás nyílt az Urubamba folyó völgyére és a környező hegyekláncokra. Itt éreztük először, hogy milyen csodás tájakban lehet részünk a következő napokban, és hogy milyen embertpróbáló is lesz ez a túra. Pedig visszagondolva, az az első napi néhány lépcsőfok semmi nem volt a folytatáshoz képest... 

A szállásunk Ollantaytamboban volt és jó átmenetet képezett egy jól felszerelt hotelszoba és egy sátor közötti képzeletbeli rangsorban: itt vettünk búcsút a kényelmes ágytól és a melegvíztől, amelyekben a következő napokban már nem volt részünk.