Santiago de Chilét nem terveztük az útvonalunkba, ezt amolyan "kényszerként" kaptuk, mert Új-Zélandról Limába nincsen közvetlen járat. Így adódótt, hogy az Inkák Útja előtt  olyan egyéjszakás szállások vártak ránk, mint Santiago, Lima, majd Cuzco. 

Mivel a hosszú repülőutat most nehezen viseltük, így Chiléből leginkább a hotelszobai kényelmes ágyra vágytunk. A lakóautó után jól esett a kényeztetés: hatalmas ágy, saját fürdőszoba és konyha, bekészített reggeli stb. Néhány óra alvás után azért nekiindultunk felfedezni Santiagot, de őszintén szólva a város nem igazán ragadott magával bennünket. A parkokban szó szerint 5-6 méterenként heverésztek a fiatal párok, ügyelni kellett, nehogy rájuk lépjen az ember. Bár a központban volt a hotelünk, pénzváltót egy óra barangolás után sem találtunk. Éttermet is nagyon nehezen. Majd miután előre szóltam a pincérnek, hogy csak kártyával tudunk fizetni, mert nincsen helyi pénzünk, ő azért szóvátette a vacsora végeztével, hogy a számla az ő szervízdíját nem tartalmazta. Hát, hagytunk neki néhány dollárt az asztalon, bár az szerintem az árgus szemekkel figyelő kollégája zsebében landolt. Ő ért oda előbb az asztalhoz...Ami közös volt Santiagoban és Limában, hogy mindkét helyen rengeteg a gyalogos járőr az utcákon (golyóálló mellényben a 30 fokban), valamint az, hogy a reptérről a központba vezető út szürke, vakolatlan, nagyon-nagyon lerobbant házakból álló, lepusztult környék. A taxi ablakából, mintha újra Thaiföld külvárosi nyomornegyedi mellett autókáztunk volna, azzal a különbséggel, hogy ott legalább volt természetes növényzet. 

A taxiról jut eszembe, hogy bizony kezdünk rutinos utazókká válni! A santiagoi hotel ablakából kinézve láttuk, hogy két nő éppen kicsekkol a szállodából. Nekünk se kellett több, felkaptuk a táskákat és öt perc múlva már együtt utaztunk közös taxival a reptérre. Ez is egy jó módja a spórolásnak. A két - egyébként nyugdíjas tanárnő - igen vidám nőszemély volt. Egy 17 napos hajóúttal érkeztek Chilébe, és a szűk kis kabin elmondásuk szerint igencsak próbára tette a barátságukat, mindenesetre a hangulatukon ez cseppet sem hagyott nyomot. 

Aztán persze a spórolás nem mindig sikerül: Limában fél adag vacsorát rendeltem egy étteremben, majd aztán kiderült, hogy náluk az 1/2 jelölés dupla adagot jelent. Így adódótt, hogy amikor elkezdték kihordani elénk az ételeket, nos, alig fértek el az asztalon. Az én "fél" adagomat egészen pontosan 3 púpózott tányéron tudták csak kihozni (külön a sült burgonyát, a salátát és a húsokat amik közül felismertük a fél sült csirkét, a tenyérni marha és disznó szeletet, a sült kolbászt, de hogy a nyárson mi volt, azt nem tudnám megmondani...) Mivel természetesen nem tudtunk megbírkozni vele, így a maradékot elcsomagoltattuk és odaadtuk a legközelebbi kéregető sok gyermekes anyáknak. Belőlük nagyon sok van errefelé, pedig mi Lima egyik legpatinásabb helyén, a főtéren lévő Grand Bolivarban voltunk elszállásolva. Egykor ez egy igazán nagyhírű, elegáns szálloda lehetett. Egy igazi 1920-as Ford-T modell áll a halban, londíner vitte fel a csomagjainkat, és a folyosók, szobák berendezése is arról árulkodik, hogy a régmúltban ez igen előkelő hely lehetett. Csak sajnos a karbantartás, felújítás szavak itt elfelejtődtek  így ez a lerobbant fürdőszoba nem lett álmaink fürdőszobája. Mindenesetre az egész épület hangulata (főleg az éjjeli szekrénybe beépített régi hangszórós rádióval) azért egy éjszakára átutaztatott minket egy másik időbe...Éjjel ugyanis volt időnk bőven gondolatban bárhová utazni, mert aludni semmi esélyünk nem volt. Este 10 körül még reménykedtünk, hogy az autók állandó dudálása idővel csak alábbhagy (hajnali 3-kor kellett kelünk, hogy elérjük az 5:10-kor induló repülőgépet). Éjfél körül már minden reményünk elszállt. Itt a közlekedés teljesen máshogy működik, mint odahaza. A kijelölt gyalogátkelőnél zöldre váltó lámpa mindössze annyi jelent szegény járókelőnek, hogy most talán, ha kellően gyors és vakmerő, akkor átérhet a túloldalra gázolás nélkül. És hogy akkor mi dönti el, hogy kinek van elsőbbsége? Talán akinek hangosabb a dudája... az ugyanis tényleg szinte megállás nélkül szól.

 

Ma délután 16:10-kor szálltunk fel Új-Zélandon, és ma (nem tévedés!) délelőtt 11 körül érkezünk meg Santiago de Chilébe. Ez az a bizonyos kétszer megélt nap! Illetve egészen pontosan az időzónaváltásokkal eddigi utunk során elveszített órákat most kapjuk vissza. Érdekes dolog ez az idő... 

Az adatok szerint 11.000 méter magasan és 907 km/h sebességgel repülünk (egyenlőre a déli sark felé, de gondolom egyszer majdcsak kanyarodunk). Mint mindig, most is egymás mellett :) ám most először, én ülök az ablaknál. Kinézve alattunk a felhőrengeteget látom, és mellettünk a felhők mögött lebukó vörös napot, ami szivárványszínűvé varázsolja a horizontot. Szép. Egyszerűen szép.

Nem vagyok álmos. Azon jár az agyam, hogy milyen parányiak is vagyunk mi. Hogy milyen rövid is a mi életünk. Például egy ezer éves kaurifenyő életéhez képest. Hogy az mi mindent megélhetett, nekünk pedig miket kell "belezsúfolni" a mi kis életünkbe. Tényleg érdekes dolog ez az idő... Mindenesetre az biztos, hogy ebben a rövid időben, amit kapunk, olyanoknak mint harag, bosszúság vagy aggodalom nem sok helyet kellene hagynunk. Ezek innen a magasból - és így, hogy mostanság ennyi csodaszép dologban lehet részem - mindinkább felesleges dolgoknak tűnnek. Az élet pont olyan, amilyenné mi magunk tesszük. Az enyém most nagyon Boldog! :)

Mivel nem tudjuk mikor kerülünk legközelebb netközelbe, így ezúton kívánunk minden Kedves Látogatónknak Nagyon Boldog Karácsony! :)

 

Nos, remélem Ti is túléltétek a világ végét, és nem csak magamnak írogatom a blogot...

Mielőtt elhagytuk volna Taupót, újra ellátogattunk a fent említett gyalogtúra elejére, ahol is a jéghideg folyóba oladalról egy forró vízű forrás igyekszik. Itt fürdőruhára vetkőztünk és hol a sziklák között alábukó forró vízben, hol néhány lépéssel beljebb a hideg folyóban lubickoltunk. Előző nap még jónéhányan élvezték ugyanezt, de most szerencsére csak két-három srác volt rajtunk kívül, így kényelmesen elfértünk.

Valahol olvastam, hogy minden új-zélandi emberre jut (ha jól emlékszem) kb. 10 szarvasmarha. Nos, ebben lehet valami, mert utunk során a hatalmas, zöldellő legelőket rengeteg marha tarkította, emberrel (és nagyvárossal) viszont alig-alig találkoztunk. Az utak is üresek, percekig nem lehet autóval találkozni.

No, de egy pillanatra még visszatérve a marhákhoz: hát, azok isteni finomak errefelé! Ettünk birkát és malacot is, de számomra a roston sült marha mindent vitt. Köretnek pedig adtak hozzá párolt borsót, répát, sült krumplit, valami ismeretlent (ami olyasmi mint a krumpli, de az íze inkább a banánra emlékeztet) és sütőtököt! Hát, az valami isteni volt a sült húshoz! Édesanya, ezt ki kell próbálni odahaza!

Új-zélandi utunk tervezésénél azért egy hibát elkövettünk. A kemping foglalásoknál különösen nagy figyelmet fordítottam arra, hogy ne csak egyszerű sátorhelyet kérjünk, hanem ún. powered site-ot, ahonnan tudunk majd elektromos áramot és friss vízet is újratölteni. Nos, ez teljesen felesleges volt, mert a mi kis lakóautónknak nincs is áramvételi lehetősége, a víztartályát pedig gyakorlatilag egyáltalán nem is használtuk. Nem értettük, hogy miért kérdeznek vissza eleinte, hogy biztosan powered site-ot foglaltunk -e, majd megláttuk magunk körül ezeket a hatalmas igazi lakókocsikat. Teljesen elvesztünk ezek mellett a monstrumok mellett.

Pénteken reggel - nem is gondolnátok, milyen sokáig tart mire utána számolunk, hogy milyen nap is van éppen... édes nyaralás! - már a waitomói kempingben ébredtünk, és én személy szerint már nagyon vártam az erre a napra tervezett programot, ami nem más volt, mint a waitomói cseppkőbarlang. Ez ugyanis arról híres, hogy a világon egyedülló módon, a sötét barlang mennyezetéről valamiféle fonalszerű, világító, kékes-zöldes fényű férgek lógnak, teljesen behálozva azt. Így amikor a csónakban ülve lefelé csorogtunk a sötét barlangban, a néma csendben, az olyan volt, minta felettünk a csillagos égbolt terült volna el. Leírhatatlan élmény! Képeket sajnos nem engedtek készíteni, így csak a túravezetőt sikerült megörökítenem a kijáratnál. Ő egy idős néni volt, aki hihetetlen ügyesen irányította a sötét barlangban a mintegy 20 fős csónakot, a sötétben nem látható, sziklákra rögzített kötelek segítségével, a csónak elején állva akrobata mozdulatokkal.

Innen 4 km-re egy nemzeti park is található, így természetesen ezt sem hagyhattuk ki. Őserdőben sétálgattunk: csörgedező patak, hatalmas páfrányok, mindent behálózó indák, gyönyörű sziklaszirtek, cseppkőbarlangokban keletkezett természetes alagutak tarkították túránkat. Már csak egyetlen dolog hiányzott, amit még szerettünk volna látni: egy élő kiwi madár. Ez sem váratott sokáig magára, mert Auckland felé autókázva egy Kiwi House feliratú táblára lettünk figyelmesek, aminek nyomban utánajártunk. A kiwi házban valójában csak kettő példány (egy hím és egy nöstény) volt ebből a mókás madárból, így utólag kicsit sokalltuk is érte a fejenként 20 NZD-t. Persze ezzel állítólag megmentettünk egy újabb példányt. :) A madárház telis-tele volt olyan madarakkal, amelyek csak itt honosak. Voltak gekkók is az akváriumokban, de mi ugye már jól ismerjük őket, hiszen aludtunk is velük Thaiföldön. Sok érdekességet megtudtunk a kiwiről: a hím költi ki a tojásokat, a nöstény a nagyobb, a látásuk az szinte nulla, de a szaglásuk nagyon jó (egyébként más madárnak nincs is szaglása), van bajszuk, és a tollazatuk inkább szőrre hasonlít. Tényleg mókás kis állatok.

...most éppen a reptéren üldögélünk, és készülünk az újabb, több mint 11 órás útra Santiago de Chilébe. Ez lesz a leghosszabb utunk. A csomagfeladás kicsit nehézkesebben ment (először Limáig akarták küldeni), és véletlenül az egyik naptej is a kis táskában maradt, amit aztán jól elvettek. De semmi gond, hiszen van másik a nagy táskában és különben is már bronzbarnák vagyunk! :)

Nagyon fáj a szívünk itt hagyni Új-Zélandot, hiszen számos olyan csodaszép természeti jelenséget láttunk itt, amit eddig sehol másutt. Mindenesetre ezeket az élményeink közé jó mélyre elcsomagoljuk, és visszük magunkkal Dél-Amerikába... 

 

December 17. és 18. napja itt bolygó másik felén borult, felhős időt hozott. Szerencsére a hőmérséklet annyira nem esett vissza, így továbbra sem kellett a hosszú nadrág és a pullóver a hátizsákból. Viszont jól esett a szemerkélő esőben a meleg vízű szabadtéri medencében üldögélni. Igen, ezekben a kempingekben ilyen is van, és persze ingyenesen használható.

Próbáltuk kihasználni a kevésbé jó időt, így az elmúlt három nap eseményei dióhéjban: átutazás Rotoruába, majd Taupoba, rövid városnézés, bevásárlás (a finom sajtok mellé egy üveg Syrah, ami szerintünk ugyanaz, amit Ausztráliában Shiraz néven ismernek, de erről majd hazaérve kifaggatjuk Gyurit), mosás, szárítás, vasalás, nagytakarítás (az egész lakóautóban!) és végül fodrász. A feltett képek is bizonyítják, hogy bizony megelégeltem a hosszú hajat, és mostantól élvezem a rövid haj előnyeit. :)

Azért szakítottunk időt Új-Zéland újabb természeti csodáinak felfedezésére is. Tegnap reggel Rotorua vulkanikus természeti parkjában jártunk, ahol szemtanúi voltunk a Lady Knox gejzír kitörésének is. Ez minden nap 10.15-kor megismétlődik, ha pedig mégsem szeretne a Lady kitörni, akkor egy kis sóval rásegítenek ezt előidézni. Videóval felvettük, de sajnos ezek túl nagy méretűek a feltöltéshez, így a videotár hazaérkezésünkig vélhetően üres marad...

Ma pedig a közelben lévő Huka Falls vízeséshez túráztunk egyet. Gyönyörű tájak, kristálytiszta folyóvíz és hihetetlen erejű vízesés. Másodpercenként 200.000 liter víz esik alá! Visszafelé meg is mártóztunk a jéghideg vízben, mert addigra már ismét tűzött a nap. Ez a kb. 8 km-es gyalogtúra jó felkészülés volt az Inkák Ösvényéhez...

Itt mindjárt éjfél (12 óra eltolódás van otthonhoz képest), így Nektek jó étvágyat az ebédhez, én meg megyek találkozni az Álommanókkal! :)

 

Ebben a kempingben két éjszakát töltünk, így mai napra azt terveztük, hogy a környék másik nevezetességét, a Catedral Cove-t két keréken közelítjük meg. Fejenként 10 NZD-ért béreltünk fél napra két kerékpárt, és már neki is vágtunk a dimbes-dombos marhalegelőkkel tarkított útnak. 

Valójában csupán kb. 14-15 km-t tekerhettünk, de ebből nem sok volt a vízszintes, így estére joggal fáradtunk el (nekem ez felért egy újabb Balaton körbetekeréssel). No, de ne ugorjunk ekkorát az időben: a Catedral Cove egy mindkét oldalról nyitott barlangszerű csodás képződmény az óceánparton. Kb 40 perces, olykor igen meredek gyalogos túraút vezet oda, amelyet mi persze bringával tettünk meg (kaptunk is elismerő szavakat azoktól, akikkel szembetalálkoztunk). De megérte, nem csak a parton elénk táruló látvány miatt, hanem az odavezető út szépsége miatt is: hatalmas páfrányokkal tarkított, őserdőre emlékeztető keskeny túraút egy-egy kanyarulatában a sziklaszirtről a végtelen óceánra való kilátással... A partra leérve pedig csak ámultunk azon, hogy a víz milyen alakzatokat képes a sziklákból formálni. Én ilyen káprázatos tájat eddig csak képeslapon láttam. Ne mulasszátok el a képgaléria újabb képeit megtekinteni, meseszép itt a part!

 

Ébredés után pillanatok alatt nappalit varázsoltunk a mi kis hálószobánkból (= az autó hátsó fele). Indulás előtt még mosakodás a kemping fürdőjében (ezen a ponton jegyzem meg, hogy a magyar kempingek fényévekre vannak új-zélandi társaiktól), és már fordul is a slusszkulcs a kocsiban. Csak a motor nem indul. Nem sok jót sejtető hangok... a félig sikerült ablakfelhúzás arra engedett következtetni minket, hogy az akkumulátorral lesz a baj. 

Az egyik rémálmom, hogy egyszer valahol lerobbanok autóval, és segítséget kell kérnem az asszisztanttól. Pláne egy bérelt autóval! Pláne munkaszüneti napon! Pláne Új-Zélandon, mindezt angolul! Nos, a leckéket nem véletlenül kapjuk odafentről, ha már bevonzottam ezt a rémálmot, akkor ideje nekilátni a próbatételnek. Szerencsére van egy ingyenesen hívható telefonszámunk. Igaz mobilról nem hívható, de a kempingben a vendéglátó megengedi, hogy használjuk az ő vonalas telefonját. Mivel szombat van, így az autót bérbeadó cég nem veszi fel a telefont, de szerencsére van egy AA Road Assistant telefonszámunk is. Minden angol tudásomat bevetve, végül sikerül elintéznünk, hogy - a kredit kártyaszámunk ellenőrzése után - kiküldjék hozzánk a szerelőt. Hamarosan meg is érkezik a Battery feliratú autó, de igazán fellélegezni csak akkor tudunk, amikor elmondja, hogy az aksi valószínűleg tönkrement. Ugyanis így ha kell is fizetnünk érte valamit, akkor egyrészt olcsóbban megússzuk, mint a motorhibát, másrészt mivel ezt nem okozhattuk mi, így valószínűleg a Lucky Rentails majd megtéríti a költségeinket. Legalábbis ebben bízunk... Végül a srác kicserélte az aksit, nekünk pedig nem kellett fizetnünk semmit (csak a számlámról vonták le a 65$ kiszállás díjat). Ezen a kalandon is túl vagyunk, délelőtt 11 óra, irány a Hot Water Beach!

Utunk először csodásan zöldellő marhalegelők mellett vezet. Itt azonban korántsem olyanok a marhák, mint Thaiföldön azok az autóút mellett terelt "csontvázak". Itt még marhának is jó lenni! <- hogy Krizsi szavait idézzem. Jól megtermett, szép kövér marhák ezek, és az elégedett mosoly a pofájukon az sejteti, hogy ők tudják, hol érdemes marhának lenni... A dombos legelők hamarosan fenyvesekkel és páfrányokkal benőtt hegyoldalakká nőnek, amelyek között kanyargós, beláthatatlan serpentinút vezet. Nem is értjük, hogyan lehet itt a megengedett sebesség 100 km/h, mindenesetre ennek a közelébe se mer menni egyetlen autós sem. 

Ez a kemping is csodálatos! Rendezett, barátságos kis kemping, megbújva a hegyek között. Az órásira nőtt bambuszkerítés másik oldalán itt is békésen legelésznek a marhák.  A konyha szagelszívókkal, modern sütőkkel, gáztűzhelyekkel, hatalmas hűtővel, konyhai kisgépekkel van felszerelve. Tiszta, egyszemélyes zuhanyzók (külön női, külön férfi és külön közös) öltözőkabinokkal együtt. Kényelmes internetszoba, kanapékkal, gépekkel. Jól felszerelt mosoda, kis bolt, játszótér, minden ami kell, de ugyanakkor egyáltalán nem zsúfolt. Baratságos kis kemping, belátható, ugyanokkor mégis tágas területen. Délután még vár ránk egy program: a Hot Water Beach.  Ez innen gyalog mindössze 10 perc séta. A part gyönyörű! Azonnal belevetjük magunkat a hullámokba. Mindkettőnknek jól esik a hideg víz, az idő ugyanis itt is hasonló, mint Sydneyben volt: meleg, napos, olykor egy-egy hűsítő szellővel. (Megjegyezem, hogy már igencsak van színünk, sőt, Sydneyben a városnézés alatt rendesen le is égtünk).

A Hot Water Beach arról kapta a nevét, hogy a föld mélyéről a part mentén itt-ott az akár 65 fokot is elérő forróság próbál felszínre jutni. Az emberek ezt kihasználva gödröket ásnak (5 NZD-ért lehet bérelni ásókat a környéken szinte mindenütt), majd az ezekben a gödrökben feltörő meleg vízben heverésznek, mialatt tőlük alig néhány méterre a jéghideg hullámok érnek partot. Mi is kipróbáltuk, a végén egész ügyesen találtunk újabb forró pontokat, amelyeken szinte már állni is alig lehetett, úgy égette a talpunkat.

Este egy kis bolognai készítés, vacsora, A Híd újabb része a kis "hálószobánkban" (már a 8. résznél járunk a 10-ből, így valószínűleg még Új-Zélandon megtudjuk, hogy ki a sorozatgyilkos...)

Krizsi nemcsak Thaiföldön, de Sydneyben is éberen figyelte az autósokat. Próbált felkészülni a bal oldali közlekedésre. :) Új-Zélandot ugyanis lakóautóval fogjuk felfedezni, és bár én is szert tettem a nemzetközi jogosítványra (és nemrégiben egy saját kisautóra), nem kérdés, hogy az új-zélandi vezetés egy rá váró feladat...

Egy kis telefonálgatás után már érkezett is értünk a reptérre az autót bérbeadó cég transzfere. Alig 20 perc, és már ott ültünk a mi kis lakóautónk volánjánál és indítottuk a második GPS-t (az első ugyanis nem akart működni, ezért lecseréltettük). Szerencsére az első esti kempingünk nincs messze a cégtől, és elkerüli Auckland-et. Feleslegesen izgultunk, Krizsinek meg se kottyan a bal oldali vezetés, igaz ebben az automata váltó is sokat segít. Annál izgalmasabb lett a másnap reggelünk...  

Az újabb 9,5 órás repülőutat én szinte észre sem vettem. Sok üres hely volt a gépen, mi középen, a 4 székből álló soroknál kaptunk helyet, de szerencsére a mellettünk lévő ülések is gazdátlanul maradtak. Ezt kihaszálva, a felszállást követő vacsora után én jól elfeküldtem a magam három ülésén, és gyakorlatilag reggel a kapitány hangja ébresztett, hogy következik a reggeli és 40 perc múlva már landolunk is Ausztráliában.

A reptérről metróval indultunk a szállásra. Ekkor még csak a felszín alatt utaztunk, de a két szintes metrószerelvényekből és a gyönyörű tisztaságból arra következtettünk, hogy egy másik világ vár bennünket odafent. És valóban: az Ázsia után feltűnően friss illat, meleg, de hűs szellőjű klíma és az utcákon hihetetlen tisztaság fogadott bennünket. Újabb jó pontot jelentet Sydneynek, hogy itt most annyira hosszúak a nappalok, hogy reggel 6-tól egészen este nyolcig teljesen világos van. Nekivágtunk hát, hogy felfedezzük Sydneyt. 

Nem kellett messzire mennünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk, miért is ez a világ egyik legélhetőbb városa. Csupa boldog ember, rend és tisztaság a meseszép parkokban (Krizsi odáig volt a sok futó láttán), szép épületek, szuper klíma! Hamarosan már azokat az érveket kezdtük gyűjtögetni, miért is ne maradjunk itt. Igazság szerint egyetlen érv maradt, de az nagyon erősnek bizonyult: a család! Úgyhogy ne izgulj Édesanya, az isteni töltött káposztából nem tudsz túl sokat készíteni, mert ha hazaértünk, mindet felfaljuk! Egy üveg finom Shiraz kíséretében ezen ábrándozva tértünk nyugovóra.

Másnap úgy terveztük, hogy csak úgy céltalanul csatangolunk a belvárosban. Jónéhány órát eltöltöttünk a hatalmas botanikus kertben, ami a szállásunktól az Operaházhoz vezet. A park csodálatos, no és persze a belépés ingyenes. Kedves Máriék és Misi (az egyiptomi halas képekért cserébe), jelentjük, hogy rengetek fotót készítettünk nektek a számunkra ismeretlen növényekről, reméljük értékelni fogjátok.

Átsétáltunk a Harbor Bridge-n, majd a hangulatos külvárosban elsétálva a legközelebbi kikötőig, visszakompoztunk az Operaházhoz. Ahhoz képest, hogy eredetileg Sydneyben csak át akartunk szállni, most két nap után bizony fájó szívvel hagyjuk itt ezt a számunkra igen kedves várost.

 

Pálinkánk fogytán, ez is azt jelzi, hogy hamarosan búcsút kell vennünk Ázsiától. A kiadós reggeli után indulunk vissza a határhoz, most 30 dollárból megússzuk a taxit. Útközben még sikerül Krizsinek lefotóznia egy malacokat "fuvarozó" robogóst. A határon a megközelítően két órás hercehurca után, hogy biztosan időben kiérjünk a reptérre ismét a minibuszt választjuk. Állítólag 10 perc múlva indul... az irodában már fél órát mondanak. Mivel egyenlőre nincs több utas rajtunk kívül, és Thaiföldön még csak zsúfolt minibuszokat láttunk, így gyanítjuk, hogy lesz ez több is fél óránál. Jóslatunk bejött, kb. egy órával később már azon csodálkozunk (a minibusz legjobb helyén ülve), hogy milyen "tartalék helyeket" rejt egy-egy ilyen kis busz. Azt hinnéd, hogy 15 főnél több nem fér fel? Óriási tévedés! Mikor az újabb két fizető utas is tanácstalanul áll a busz hátsó ajtaja előtt, a sofőr odalép, és két ülés karfája alól újabb üléseket varázsol, igaz ezzel teljesen lezárja a kiutat a hátsó sorokban ülők számára. Nos, ha most az jár a fejedben, hogy az új utasokank bizonyára csomagjaik is vannak, igazad van. Azok jól elférnek az eddig felszállt utasok ölében (szerencsére nem mi ülünk elől). 

Ez Thaiföld! Zsúfolásig megrakott robogók (és minibuszok), párás levegő, utcai árusok olykor hányingert keltő bűze, kiabáló tuk-tukosok és taxisofőrök... most úgy érezzük, hogy nekünk azért mindez hiányozni fog. Ezzel a gondolattal veszünk búcsút Ázsiától!

 

Hihetetlen, hogy ez a Khmer Birodalom mintegy 900 évvel ezelőtt milyen csodát épített ide. Ráadásul Angkor Vat gyakorlatilag egy mocsár közepén úszik! Meseszépek a templomok, a lépcsősorok, az épületeket szó szerint átölelő fák, a tavirózsákkal benőtt tavakban tükröződő épületek. A gigantikus méretű, gyönyörűen faragott arcok között nincsen két egyforma. Bámulatos! Ezeket úgysem tudom így átadni, inkább majd nézzétek meg a képgalériában...

Két napot szántuk Angkor felfedezésére. Mindkét nap tuk-tukkal utaztunk, bár a második napra már korábban (a taxis barátjával) lebeszélt tuk-tukosra hiába vártuk hajnali 5-kor... Napfelkeltét szerettünk volna nézni, gondoltuk sebaj, naplemente lesz belőle. Mikor fejlógatva sétáltunk vissza a bungallónkba, a szállásadó hölgy gyorsan segítségünkre sietett és már ébresztette is a saját tuk-tukosukat, akivel előző nap is mentünk. 5 percen belül ott volt a srác, és már indultunk is Angor csodáihoz... illetve volna, ha a jegyemért nem kellett volna visszafordulnunk a következő utcasarkon. Ezt is orvosolva úgy éreztük, hogy most már semmi nem tántoríthat el minket a gyönyörű napfelkeltétől. Kivéve egyet: a felhőkkel nem számoltunk. Pedig negyed órával korábban még tisztán láttuk az égen az Esthajnal csillagot - amiről mindig a nagymarosi csillagászati gyorstalpaló jut eszünkbe, amit Krizsi anyukájától kaptunk :)

A napfelkelte csalódás volt számunkra: azt gondoltuk mi leszünk az egyedüli koránkelők, és néhány imádkozó buddhista szerzetessel szűk körben leszünk részesei a nap ébredésének... Ehhez képest több száz, fényképezőgépet kattogtató turista állt Angor Wat előtt hasonló reményekkel.

Én még a 200 méter magasra felszálló ballonból is vetettem egy pillantást Angkorra, elcsípve a felkelő napot. Mivel ma korán reggel jártuk be a távolabb eső építményeket, így volt olyan templom is, amit egyedül tudtunk felfedezni. Hajnali dzsungelzaj, otthon sosem hallott hangok, ébredező nyugalom és gyönyörű látvány. Ez fantasztikus volt! A képeslapokat, friss vizet, karkötőket, könyveket stb. egy-egy dollárért áruló gyerekek is aludtak még...

Délután már a medencénél hűsültünk, most pedig amíg én az élménybeszámolót "gyúrom" Nektek, addig Krizsi magát dögönyözteti a masszőrrel...