Reggel 7 körül elsőként felszállva (így a minibusz legtutibb helyén utazva) kényelmesen vágtunk neki a Kambodzsába vezető útnak. Kellett is a kényelem, hiszen ekkor még nem sejtettük, hogy a határon mi vár ránk...

A Thai-Kambodzsa határátkelő egy hihetetlen nagy káosz, ahol a szabályokra nem sikerült rájönnünk. A vezetőnk olykor-olykor kiválasztott néhány embert, akikkel (egy kis pénz ellenében) lelépett, hogy ne kelljen a sort kivárniuk és mindenféle ellenőrzés nélkül átsétált velük a határőrök mellett. Valamiért (talán a nagy túratáskák miatt és mert mi magunknak intézük a vízumot előre interneten, nem vele intéztettük ott helyben) a választása sosem ránk esett. Így tötént, hogy a thai határ után a kambodzsai átkelőnél is végigvárva a zsúfolt sort, mire átjutottunk, emberünk eltűnt. Ott  maradtunk a káosz közepén, a táblákkal és hangosbeszélőkkel felszerelkezett kiabáló kambodzsai tüntetők és az erőszakos, leszakadni képtelen taxisofőrök között. Kezdtük gyanusan figyelni a figyelmeztető táblákat, amik tiltották a fegyverek birtoklását/használatát (ilyenből a szállásunkon is volt egy a recepción)...

Igazság szerint a 400bát, amit a minibuszért fizettünk már önmagában megérte, nekem egyébként is volt egy olyan sejtésem, hogy ez a jegy csak a határig szól. Mivel azt már korábban olvastam, hogy Kambodzsában a határtól délután 3-kor elmegy az utolsó busz és mi 4 körül jutottunk át, így kénytelenek voltunk taxival folytatni utunkat Siem Reapig. Otthoni viszonylatban a 160 km-es útra a légkondis saját taxiért a 35-40 USD-t (amiből a rendőr és a fuvarközvetítő is megkapta a "saját részét") biztosan nem sajnáltuk volna - főleg mivel kezdett sötétedni és más választásunk egyébként sem volt -, de itteni viszonylatban azért jól megkérték az árát. Hiába, kezdünk asszimilálódni... :)

Útunk során kerültünk kígyót, malacot cipelő motorost és komlett családot cipelő robogóst. Ez teljesen megszokott látvány errefelé, csak számunkra szokatlan, hogy egy néhány éves gyerek áll elől a robogón, mögötte az apja, majd az anyja, aki az egyik  kezében tart még egy gyereket, másik kezében fogja a kalapját, hogy le ne repüljön.

A taxis rendes volt, a tuk-tukos barátjával ingyen elhozatott minket a szállásra. Bea, azt nem mondtátok, hogy itt sem leszünk "egyedül" a szálláson! Már éppen kezdtük nagyon megkedvelni a gekkókat az előző bungallónkban, itt azonban egy másik teremtményt vagyunk kénytelenek a szívünkbe zárni: a békákat! Egy jól megtermett példány ugyanis itt várt minket a fürdőszobánkban. Őt még a recepcióssal kirakattuk a bungallónból, majd a vacsoránál már mi is jót mosolyogtunk ezen, mert oda is tévedtek békák, így valószínűleg nem az egyetlen példány talált be hozzánk...

Mindenesetre a hely igen természetközeli, és reggel világosban már sokkal bátrabban fedeztük fel a kertet és a medencét. Most pedig irány a recepció, ahol már vár minket a tuk-tuk és irány Angkor Wat!

A Klong Plu vízesés az egyik legnagyobb itt a szigeten. Tegnap este betértünk néhány utazási irodába, ahol fejenként 1000-1300 bátért kínálnak trekking túrákat a vízesésekhez. Mi igazi sportemberek lévén (és megspórolva ezt az összeget) magunk vágtunk neki az útnak. Kb 3 km múlva kellett volna letérnünk a főútról, ám mivel semmi jelét nem találtuk a vízesés felé vezető útvonalnak, így visszafordultunk, gondolván, hogy biztosan elvétettük a táblát. Végül egyszer csak újra a szállásnál találtuk magunkat, ahol aztán sikerült meggyőznöm Krizsit, hogy délben a tűző napon (hosszúnadrágban, bakancsban, hiszen a dzsungelbe készültünk) való bandukolás helyett szálljunk inkább a taxiba. Kb. 700 forint, 10 perc és máris a vízesésnél voltunk (igazság szerint ahonnan visszafordultunk, ott lett volna a tábla a következő kanyarban...). Persze visszafelé már tényleg gyalog tettük meg az utat, így ma eddig kb. 10 km van a lábunkban, ami jó felkészülés a Machu Picchu túrához. 

A vízesésnél lehetett fürdőzni, ezt ki nem hagytuk volna. Kristály tiszta, jéghideg víz! Igen jól esett kicsit lehűteni magunkat (nehéz elképzelni, hogy odahaza éppen tél van). Visszafelé még fotóztunk az elefántoknál, most pedig már a szálláson készülünk a jól megérdemelt ebéd/vacsorához.

Bungallónk gyönyörű kilátással egy kis belső öböl partján van, és tényleg olyan hangulatos, mint a Szállások közé feltöltött képeken. Új építésű, tiszta, tágas és igényes. Nagyon szeretjük! Bár visszagondolva, amikor érkezésünkkor a recepció falán és plafonján megpillontattuk a szaladgáló gekkókat, akkor azért kicsit megriadtam, de a mi kis bungallónkon az egyetlen nyílást a fürdőszoba ablaknál elzártuk az egyik lábtörlővel, így már tényleg "egyedül vagyunk".

A strandról még otthon azt olvastam, hogy ez az egyik legcsendesebb partszakasz, ami szerencsére valóban így van. Biztosan az is közrejátszik, hogy csak az itt egymás mellett lévő 2-3 szálloda vendégei részére van belépés. Homok, pálmafa, kötélhinta, nyugágyak, tiszta víz, gyönyörű napsütés, minden ami kell a mézeshetekhez... :) 

Délután pedig a thai masszázst is kipróbáltuk: egy órán keresztül dögönyöztek minket, nem is gondoltam volna, hogy a testem ilyen nyújtó mozdulatokra is képes. Nagyon jól esett mindkettőnknek. Ezt követte egy finom thai vacsora, majd a meseszép naplemente a parton...

 

Nos, vélhetően nem ez a nap lesz a legélvezetesebb napunk az út során. Reggel 8-kor várt minket a légkondis minibusz és délután 3 körül értünk a komphoz. Mondjuk mindez csupán 400 bát, ami kb. 3.000 forint, töredéke egy belföldi repülőjegy árának. Egy kocsma-szerűségnél tett ki minket, ahol egy hosszú asztal mögött két thai nőnél kellett beváltani az előreváltott kompjegyeinket (a 400 bát ezeket is tartalmazta). Meglepő, hogy milyen sokan indulnak neki egy-egy ilyen útnak szállás nélkül, még az eltöltendő időtartamot sem tudva pontosan. Nos, ezekt a "kihelyezett utazási irodákat" nekik találták ki: itt helyben mindent lerendezhetnek. Mi is elintéztük hogyan jutunk majd át négy nap múlva Kambodzsába Siem Reap-be csupán 400 bátért.

A kompok nem mai darabok, nálunk az ilyen állapotban lévő hajókat már régen kivonták volna a forgalomból. Mindenestre átjutottunk Koh Changra. Az út kalandos része ezután kezdődött. Arról már olvastunk korábban, hogy itt már várják a turistákat az ún. "fehér taxik". Ezek valójában olyan nyitott platójú furgonok, amely célja minél több utast elvinni egyszerre. A feltöltött képen is látszik, hogy a csomagok a tetőn kapnak helyet, az utasok egy része pedig hátul felkapaszkodva a kocsira, ami az igen kanyargós meredek utakon nem egy életbiztosítás. A szállásunk és a part szépsége azonban rögtön feledtette velünk az út fáradalmait.

 

A piac előtt még körbecsónakáztattak minket a csatornarendszer egy kis részén: láttunk csatornában ruhát mosó lányt és a cölöpházak előtt a stégen sétálgató hüllőt is (ezt sikerült lekapnom, a képgalériába feltettem, várjuk Krizsivel a megfejtést, hogy ez milyen állat is pontosan). A piacon mi már gyalogosan közlkedtünk. Kb. 200 méterenként vannak gyaloghidak. Az árusok a csónakból hosszú bot segítségével adják ki az árut és veszik el a pénzt, a két part között pedig kötélen húzzák át a kért portékát. Alkudozni kötelező! Eleinte félénken próbálkoztunk, de egy óra múlva már rutinosak lettünk és az iduló ár felénél-egyharmadánál feljebb meg sem álltunk. Az árusok többsége itt rögtön leállít és nagyon erőszakos (ez utóbbiról jut eszembe, hogy valahányszor néhány másodpercre megálltunk Bangkokban egy kereszteződésnél, azonnal ott termett egy thai, aki útba akart igazítani minket, no és persze mindehhez még tuk-tukja is van olcsón...). Néhány óra nézelődés-vásárlás és egy nagyon finom kókusztej után (persze helyben megkezdett kókusz szívószállal) visszaindultunk felfedezni Bangkokot. Ehhez Krizsi egy doboz sörrel próbált volna erőt gyűjteni, de a boltban egy thai feliratú táblára mutogatva a pénztáros elmagyarázta, hogy alkoholt csak 17-24 óra között adhatnak.A folyóparton elsétáltunk a királyi palotáig, majd betévedtünk egy sport parkba, ahol volt aki körbe-körbe futkosott a futópályán, volt aki a színpadon lévő aerobik oktatóval tartott (köztük egy idős nénike is :)), és volt 5-6 srác, akik egy érdekes sportot űztek: körbe álltak és egy labdát próbáltak a levegőben tartani egymásnak passzolgatva többnyire a hátuk mögött fellendített lábbal, vagy más ügyes akrobata mozdulatokkal. Egyszer csak megszólalt a hangosban a himnuszuk, és mindenki megállt (fuccs a futóedzésnek), az idős bácsikák is "felpattantak" a padról és vigyázban álltak a himnusz végéig. Már sötétedni kezdett, így mi tovább folytattuk a csatanolást az utcai sütödék között és kikötöttünk a Khaosan Roadon, egy szuper piacon, ahol tovább tökéletesítettük alkudozási technikánkat. :) A nap a szállás mellett lévő hangulatos kis étteremben zárult, ahol Krizsi kipróbálta a híresen csípős Tom Yum levest, én pedig ugyanennek a tésztás változatát tengeri herkentyűkkel. Ez végül a Krizsi pocakjában kötött ki, én pedig úgy döntöttem, hogy a jövőben maradok a Thai Phad csirkénél, ami nagyon bejött.

Egy óra, és landolunk a "mosoly országában". De ne szaladjunk ennyire előre...

Tegnap reggel Budapestről egy órás késéssel indult a gépünk, majd London fölé érve még tettünk három tiszteletkört a város felett (kezdtem aggódni, hogy elfogy az üzemanyag, de végül 3,5 órával indulás után csak földet értünk). Az eredeti terv az volt, hogy mivel mindketten éltünk korábban 1-3 hónapot Londonban, így a várossal való ismerkedés helyett mi inkább a rég nem látott barátokkal való találkozást választottuk. Illetve csak volna, mert Nelliék még nem gyógyultak fel teljesen az influenzából (és ilyen életrevaló lurkókkal, mint Noel és Jaden, azért Nottingham messze van), így végül velük egy hamisítatlan londoni piros telefonfülkéből próbáltunk beszélni, majd kettesben nekivágtunk Londonnak. Városnézésünk a St. James Parkból indult, ahol megpillantva egy mókust, hosszú perceket töltöttünk a fotózással, majd megfordulva vettünk észre, hogy amíg mi az általunk egyetlen példánynak hitt mókust "kergettük", addig a park telis-tele van a kisbarátaival (Krizsi szerint "turisták által jóllakatott, dagadt, lusta mókusokkal). Az idő hideg volt, de azért kellemes, hónak viszont nyoma sem volt (nem úgy odafelé Európa többi része felett <- ablak mellett ülő Krizsi elmondása szerint). Lassan készülődni kell a landoláshoz, így egy rövid időre búcsúzom...

Újra itt. (Méghogy rövid idő? A magasvasúttól a szállásig a párás bankoki klímában gyalog, 24 kg-ot cipelni egy örökkévalóságnak tűnt). Tehát visszaugorva Londonba: a Towernél, Buckingham Palotánál, BigBan-nél és a Westminster Apátságnál készült képek mind-mind bizonyítják ottjártunkat. A Bartók Béla szobor közelében egy könnyű kis vacsora után még sötétedés előtt vissza is indultunk a Heathrow-ra. Látszik, hogy még nagyon az út elején vagyunk, mert 3 órával korábban becsekkoltunk, majd a 3-asTerminál legeldugottabb csücskében találtunk egy olyan várótermet amerre egy lélek se jár, így az utolsó éjszakánkat (Kubából hazafelé) valószínűleg itt töltjük majd.

A 10 órás repülőutat mindketten nagyon jól viseltük, vacsora és 4-5 óra alvás után megnéztük A Híd (szigorúan kötőjel nélkül! :)) svéd-dán 10 részes sorozat második részét a kis gépünkön, majd újra jöhetett egy kis alvás, ami mint tudjuk, nekünk (főleg nekem) mindig nagyon jól megy.

Bangkok "levegője" azonnal megcsapott minket, kiérve a szabadba, mintha lezuhanyoztunk volna, folyt rólunk a víz. A járdán is közlekedő robogók, a piros lámpát nem ismerő autók, az "íncsiklandozó" utcai kifőzdék között átrohanva eljutottunk a szállásra, amelyről csak annyit tudunk mondani, hogy szuper, ennél rosszabb sehol ne legyen... most pedig irány a Skype, bejelentkezni a családnak!