GalapagoS

Galapagos szigetek – Az utolsó édenkert

Napjainkra teljes területét védetté nyilvánították, s a turisták számát évi hatvan-hetvenezer főben maximálták. Azaz kizárólag szervezett utazás keretében látogathatunk el földünk talán utolsó paradicsomi vidékére.

A több millió évvel ezelőtt, a tenger alatti vulkánokból kialakult szigetcsoport sokak régóta vágyott úticélja. 14 nagyobb, nyolc kisebb és 40 egészen parányi szigetből áll. Területe közel 8000 km2, legmagasabb pontja a Wolf vulkán az Isabella-szigeten. Galápagost véletlenül fedezték fel a spanyolok 1535-ben, amikor az akkori panamai püspök, Tomas de Berlanga hajójával zátonyra futott az egyik sziget közelében. Több mint három évszázadon át a szigeteket legfeljebb kalózok és bálnavadászok látogatták. Galápagos a nevét az ott élő óriásteknősökről kapta. 1832-ben José Maria Villamil ecuadori tábornok birtokba vette a szigetet, s megkezdődött annak betelepítése. Az ecuadori kormány 1959-ben hozott határozatot arról, hogy a szigetcsoport teljes területe védett nemzeti park legyen. Fehérhomokos partjait természetfilmek százaiban csodálhattuk meg. 1835-ben Charles Darwin is járt egyik szigetén, Santa Cruzon, hogy evolúciós elméletéhez anyagot gyűjtsön.

Jóllehet a szigetcsoport az Egyenlítő közelében fekszik, klímáját alapvetően a Humboldt-áramlat határozza meg. Az esős évszak januártól június végéig tart. Az utóbbi 35–40 évben a szigetek egyedülálló élővilágát – valamennyi szigorú óvintézkedés ellenére – a turizmus, a halászat, sőt a mélyvízi búvárkodás is veszélyezteti.

A természettudományok iránt érdeklődők körében köztudott dolog, hogy az óceáni szigeteken néha hiányzik az állatok egy-egy egész osztálya, és ezek helyét más osztályok foglalják el. Az emlősökét a Galápagos-szigeteken például a hüllők, Új-Zélandon pedig óriási szárnyatlan madarak – legalábbis a legutóbbi időkig. Az élőlények a dél-amerikai kontinensről repülve (madarak, denevérek, rovarok), úszva vagy fatörzseken sodródva (hüllők, emlősök) jutottak el a Galápagos-szigetekre, ahol az eltérő táplálékhoz és környezethez alkalmazkodva újabb fajok és alfajok alakultak ki. A sziklás lávaszirtet benépesítő első élőlények növények voltak, amelyek terjesztő képleteit, a propagulumokat, a szél vagy a tengervíz sodorta idáig. A növények megtelepedését követően érkeztek meg az első állatok, amelyek valószínűleg véletlenül sodródtak ide. Kétéltűek nincsenek a szigeteken, amely azzal magyarázható, hogy a hosszú tengeri utat nem bírták ki a sós vízben. A hüllők viszont szerencsésen túlélték az utazást, mert tojásaik kemény héja megóvta őket a külső környezet ártalmaitól.

Joseph Dalton Hooker angol botanikus kimutatta, hogy a Galápagos-szigeteken az egyes rendek egymáshoz viszonyított előfordulási aránya egészen eltér attól, amit másutt tapasztalunk. Mindezeket a számbeli eltéréseket, valamint egész állat- és növénycsoportok hiányát általában a szigetek egymástól eltérő éghajlati feltételeinek tulajdonítják, ám ez a magyarázat sokak szerint eléggé kétséges.

A tengerparti sávban mangrove-erdők nőnek, a kopár tengerpart jellemző növényei a kaktusz- és szentjánoskenyérfélék, de a magasabban fekvő részeken találkozhatunk örökzöldekkel, orchideákkal és broméliákkal, gombákkal és mohafélékkel is. A szigetek legmagasabb pontjain páfrány- és pázsitfűfélék uralják a tájat. Galápagost több rágcsáló- és denevérfaj lakja, az egyes szigeteken pinty-, teknős- és leguánfajok, rákok, tengeri madarak és gyíkok alfajai alakultak ki.

Az ezerszer hallott és látott galápagosi leguánokról és oroszlánfókákról szóló történetek helyett ezúttal néhány, kevésbé ismert különleges élőlényről adunk hírt.

1977-ben egy mélytengeri kutatóhajó a Galápagos-szigetektől délre található, tengerfenéki vulkánokat vizsgálta. Az óceán felszíne alatt 3000 méterrel hőforrásokat találtak, amelyek körül, a kőzetek hasadékaiban hatalmas baktériumtelepeket fedeztek fel. E baktériumok viszont óriási, 3–3,5 méter hosszúságot és 10 cm kerületet is elérő férgeknek szolgáltak táplálékul. Ezek az élőlények semmi más, a tudomány által eddig ismert féreghez nem hasonlítottak, nem volt szájuk, sem bélrendszerük. Véredényekben gazdag, tollszerű csápjaikkal szívták fel a baktériumokat. E férgek mellett eddig szintén nem ismert hatalmas kagylókat, halakat és rákokat is találtak: egy olyan életközösséget, amelyet a napfénytől függetlenül, pusztán a tengerfenéki hőforrásokban lévő oldott ásványi anyagokat hasznosító baktériumok tartanak fenn.

Kéklábú szula

A Galapagos partjainál élő kéklábú szulának igen különleges, óriási, hártyás, világoskék lába van. Hosszú farkú, vízbe bukva zsákmányoló, tengeri madarak. Könnyű testül megengedi, hogy sekély vízbe is lebukjanak. Csapatokban járnak, sokszor egyszerre vetik be magukat a mélybe. Kis telepeken költenek a parti szirteken. Nászuk során kék lábukat mutogatva imponálnak. A hím, udvarlási rituáléja során, e méretes lábakat emelgetve parádézik a tojó előtt, akit teljesen lenyűgöz a látvány. Az előadást kölcsönös tollászkodás, csőrvívás és fejrázás teszi teljessé.

Ha egy szigetcsoport minden egyes szigetének sajátos jellege van, és a galápagosi szigetek ilyenek, akkor egyetlen betelepülő állatfaj is a formák sokaságát alakíthatja ki. Ennek a jelenségnek a leghíresebb példái azok a madarak, amelyeket először Darwin figyelt meg: a galápagosi pintyek. Sok ezer esztendővel ezelőtt, vélhetőleg egy hatalmas vihar kisodort egy pintycsapatot Dél-Amerika partjairól a Csendes-óceánra. Ez persze többször is megtörténhetett, ám ez a csapat a szárazföldtől ezer kilométernyire menedéket talált e vulkanikus szigeteken. Melyek közül némelyik nagyon száraz, s kaktuszokon kívül alig terem meg valami. Mások viszont bőséges csapadékot kapnak, így azokon bőséges és változatos a növényzet. Akadnak alacsonyan fekvő szigetek, de vannak 1500 méter magasságba emelkedő vulkáni csúcsok is. Ahogy múltak az évszázadok, a pintyek különböző populációi egyre ügyesebben alkalmazkodtak lakókörnyezetük körülményeihez. Méghozzá úgy, hogy módosították az élelemgyűjtés szerszámát – a csőrüket. Ma egyetlen szigeten tíz különböző pintyfaj él. Testük nagysága és alakja, tollaik színe nagyjából azonos, csőrük és viselkedésük azonban jellegzetesen eltér egymástól. A virágbimbókkal és gyümölcsökkel táplálkozóknak, akár mifelénk a piróknak, vastag és zömök a csőrük. Az apró rovarokat és lárvákat zsákmányolóknak csőre, akár a harkályé, vékony és csipeszszerű. Míg a magvakat csipegetőknek „verébcsőrük” van. És akad olyan pintyfaj is, amelynek egyedei először letörnek egy kaktusztüskét, s azzal piszkálják ki a korhadó faodvakból a lárvákat. Az ő őseik valószínűleg egy perui ezermester kalitkájából szabadultak neki a világnak…

Forrás: https://www.kihagy6atlan.hu/