Új-Zéland

Új-Zéland, a gejzírek birodalma

Új-Zéland Hold-béli tájai nemcsak a Gyűrűk urából ismert Mordor földjére kalauzolják az utazót, hanem a vízesésekben és gőzkitörésekben gazdag, igen aktív vulkanikus zóna türkiz folyókat és mentazöld tavakat egyaránt magukban rejtenek.

Új-Zéland egyike a világ legnagyszerűbb természeti adottságokkal rendelkező országainak: érintetlen szépségű tájai, lélegzetelállítóan tiszta vizű tavai, folyói, sűrű őserdei, gleccserei, gejzírjei, egyedülálló madár- és vadvilága önkéntelenül lenyűgözik az idelátogatót.

Új-Zélandon számos egyedülálló utóvulkáni jelenség figyelhető meg: gejzírek, hévforrások, iszapvulkánok, forró vizű tavak.

A gejzír – más néven szökőforrás – időszakosan (sokszor szabályos időközönként) feltörő, forró vizet és gőzt különböző magasságokban a levegőbe juttató természetes hévforrás, a vulkáni utóműködések leglátványosabb formája, amely a föld felszíne alatt (akár több száz méter mélyen) húzódó hasadékrendszerekből tör a felszínre és melynek vize nagyrész vulkáni gázok által túlhevített talajvíz. A gejzírek ritka képződmények, ugyanis keletkezésükhöz igen speciális körülmények szükségesek. A legtöbb gejzír Új-Zélandon található, ahol az utóbbi időben fűtésre is használják a gejzírek geotermikus erőművekkel termelt hőenergiáját.

Míg az Északi-sziget hegységeinek formáit elsősorban a vulkanizmus hozta létre, addig a Déli-szigetet leginkább a jég alakította. E ritkán lakott, magas hegyekkel tagolt vidéken találhatók az ország leghangulatosabb, legkalandosabb – havas hegycsúcsokat, vízeséseket, gleccsereket, festői tengerpartokat érintő – túraútvonalai.

Szigeti gigantizmus

A gerincesek más osztályaiból származó ellenségek és vetélytársak híján a madarak egyeduralkodók lettek Új Zélandon. Semmi sem állt a fejlődésük útjába. Az őstörténeti jelenkor legnagyobbjai éltek itt, vagy még ma is élnek. Igazi legek.

A jelenség nem egyedülálló, neve is van: szigeti gigantizmusnak nevezi az evolúciótudomány. A külvilágtól és ellenségektől távol – szigeteken – élő fajok az evolúció során az átlagnál nagyobbá (egyes esetekben rekord méretűvé) fejlődtek.

A maorik megérkezésekor itt élt a föld legnagyobb madara, a futómadarak közé tartozó, a struccal rokon moa. A moáknak több faja létezett, melyek kizárólag itt éltek. Egyik faj elérte a 230 kilót és a 3,7 méter magasságot.

Elsőségét egyedül a szintén kihalt és szintén egy szigeten élő madagaszkári elefántmadár kérdőjelezte meg, amely súlyra nagyobb volt ugyan, de méretre nem vette fel a versenyt a moával. A moa 150-200 évig bírta az ember jelenlétét. A maorik kivadászták őket.

Kiwi – a tiszteletbeli emlős

Hatalmas futómadár-rokonaihoz képest a tyúkméretű kiwi egy kis törpe. Mégis kiérdemelt nem is egy, de több leget is. A testéhez képest a legnagyobb a tojása: a tojás tömege nőstény tömegének egynegyede. (Emberi viszonylatban ez azt jelentené, hogy egy asszony kb. 16 kilós gyermeket szülne!). Érdekessége, a hím költi ki a tojást, de nem neveli a fiókát, sorsára hagyja, akárcsak a hüllők.

A másik „leg”, amelyet a kiwik kiérdemeltek, az a legjobb szaglású madár. Ebben még versenytársa sincs. (A madaraknak nincs szaglása). Egy újabb leg, már negatív jelegű: a kiwi a világ legvaksibb madara. Szaglással és tapogatózással tájékozódik, a csőre végéig alig lát el. Nehéz eldönteni, a szaglás fejlődött ki a látás híján, vagy a kiváló szaglás és éjjeli életmód miatt vált a látás „fölöslegessé” és visszafejlődött. A kiwik sok szempontból egyedülállók a madarak között: bajuszuk van, csontvelőjük (más madaraknak a csontja üreges) Tollazatuk szőrszerű, testhőmérsékletük csak 37-38 C0 (A „normális” madarak testhőmérséklete 7-8 C0–al magasabb, mint az emlősöké), vackot ás magának, nem fészket rak… Stephen Jay Gould, a neves paleontológus „tiszteletbeli emlősnek” nevezte.                                                       Szerző: Vandra Attila

Egy a madarak agyméretével foglalkozó tudományos kutatás a napokban nyilvánosságra hozott eredményei alapján a kiwi madárnak akkora esze van, amin csak néhány énekesmadár és papagáj tesz túl. Ugyanakkor ennek a sok-sok észnek a madár viselkedésében azonban szinte semmi szerep nem jut.

Kétezer éves kaurifenyő

Új-Zéland leghíresebb fáját, a kaurifenyőt, ma már csak néhány természetvédelmi területen vehetjük szemügyre. A legnevezetesebb matuzsálemeket külön-külön is maori nevekkel illetik.  Közülük a leghíresebb az Erdőisten, maori nyelven Tane Mahuta Tanemahuta a legnagyobb ma élő kaurifa. Korát nehéz megbecsülni, de 1500–2000 éves lehet, talán Krisztus születésével egyidős. A hatalmas kaurifákat a maorik kőbaltáikkal csak hosszú idő alatt tudták kivágni, de még a századforduló kézi fűrészeivel is nehezen boldogultak velük a favágók. Öt pár ökörrel tudták csak elvontatni őket.

A telepeseknek nagy jövedelmet jelentett a favágás, hiszen a kaurifenyő egyaránt alkalmas volt hajógyártásra, építkezésre és bútorkészítésre.  De a gyantája is értékes volt. A fa kérgén sebet ejtve színtelen, ragacsos folyadék szivárgott elő, amely kemény fehér, borostyánkőszerű anyaggá szilárdult. Ez a kopálnak nevezett gyanta magas hőfokon olvadt, és ezért tartós lakkot tudtak belőle készíteni.

A kaurigyanta áttetsző, többféle színárnyalatú változatai féldrágakőnek számítottak, a maorik pedig fűtöttek vele, illetve a friss gyantát tetováláshoz használták. A kaurierdőket a gyantakeresők sok helyen egyszerűen felégették, hogy a talajban levő, régi, már megkövesült gyantához hozzájussanak.                                                          Szerző: Juhász Árpád

Maorik

Amikor a híres angol felfedező, James Cook kapitány 1769-70-ben elhajózott a szigetek mellett, Új-Zéland lakosságát mintegy 100 ezerre becsülte (ma a történészek negyedmillióról beszélnek). A fehér gyarmatosítók és a maori őslakosok képviselői 1840-ben szerződést kötöttek egymással (Waitangi Egyezmény), ami alapján a maorik elismerték a brit korona fennhatóságát, a britek viszont szavatolták nekik a földhöz való történelmi jogukat. A két évvel korábban alakult Új-Zéland Társaság viszont ennek ellenére mindent megtett, hogy spekulatív módon minél több földet húzzanak ki a maorik lába alól.

A maori nyelv egy polinéz dialektus. Nagyon nehéz lefordítani és megérteni. A régi időkben nem volt írott formája. Mai írásuk az angol ábécét használja, és az angolból származnak a nyelvtani szabályok is. A maori nyelvnek kb. 7 törzsi változata van, ami alapján meg tudják különböztetni egymást, meg tudják állapítani, hogy valaki melyik törzsbe tartozik.

Maori mítoszok

Az évszázadok során felépített maori kultúrához mítoszok, legendák is kapcsolódtak, melyekkel például egy-egy természeti eseményt is megmagyaráztak:

Új-Zéland vulkanizmusát a legendák szerint démonok hozták a szigetekre. E történetek Ngatoroirangiról szólnak, aki a Taupo-tó környékét járta be. Egy alkalommal egy eddig ismeretlen hegyet készült szolgájával megmászni, míg a többi társa a hegy lábánál várta visszatérésüket. A hátrahagyottak nem ehettek az ő távollétében, ám egyszer annyira megéheztek, hogy tüzet gyújtottak, és főztek maguknak ennivalót. E cselekedetük miatt hideg járta át a hegyet megmászó Ngatoroirangi szívét, és könyörögni kezdett nővéreihez, hogy mentsék meg, mert meghal ettől a fagyos levegőtől. Ekkor tűz-démonokat küldtek segítségül, akik belevetették magukat a Csendes-óceánba, és sebesen haladtak White Island felé.

Amikor látták, hogy még sok mérföldet kell megtenniük, hogy elérjék Ngatoroirangit, átfúrták magukat a földkérgen, és kialakították a ma is létező vulkáni zónát White Island és Mt. Ngaruahoe között. Miután Ngatoroirangi megmenekült, elnevezte a hegyet Tongarirónak.

Az ogre és az iszapár

Ezután Ngatoroirangi megmászta a Mt. Tarawerát is, hogy legyőzze az itt élő ogrét. Akkorát dobbantott a lábával, hogy leomlott a hegyoldal, és betemette ellenségét. Évszázadok teltek el, mígnem Tuhoto meg nem idézte az ogrét, mert szerinte a lakosok egyre inkább hasonlítani kezdtek az európaiakhoz. 1886-ban felébredt az eltemetett démon, átszakította a gátakat, és vizes törmelékkel pusztító zagyár/lahar zúdult a környékre. Mintegy 150 ember vesztette életét a vulkán kitörése miatt.