A világkörüli út is egyetlen lépéssel kezdődik...
Machu Picchu
vissza az előző oldalra: Hol-mit?
Erre a linkre kattintva olvashatsz arról, hogy mi hogyan tervezzük felfedezni a Machu Picchut: Inkák útja túra
Machu Picchu - A történelmi szentély
Machu Picchu
„… A folyó mintha menekülne a jeges fennsíkról, utat vájva magának a gigantikus gránitsziklák között. Az ösvényről felülmúlhatatlan szépségű táj tárult a szemünk elé... Szépsége oly sokszínű, s varázslatos volt, hogy a föld egyetlen más természeti szépségéhez nem hasonlítható. Havas csúcsok, melyek a felhők fölé emelkednek, szivárványszínű gránitsziklák, gigantikus szakadékok, melyek sok ezer méter mélységben szakadnak a habzó-zuhogó, dübörgő folyó medrébe, ugyanakkor a legcsodálatosabb színekben játszó orchideák, buján zöldellő fák és bokrok, a pompázatos növényvilág elhaló harmóniája, s az őserdő misztikus boszorkánykonyhája. Valóban szentélynek való hely!” (Hiram Bingham)
Inkák története
Bő négyszáz évvel ezelőtt fedezték fel a spanyol konkvisztádorok ezt a titokzatos és mesés kincsekkel rendelkező világot, amit aztán szisztematikusan ki is fosztottak. Az öreg földrészre szállított hatalmas arany- és ezüstvagyont érő zsákmány aztán egész Európa gazdasági életét fellendítette. Az európai hódítók megjelenése azonban az inka birodalom pusztulását is jelentette. De honnan jött ez a titokzatos nép?
Az inkák eredetéről nincs egyértelmű ismeretünk. Egyik mondájuk szerint Viracocha isten egy hatalmas özönvízzel elpusztította a Titicaca- tó környékén élő népeket. A katasztrófát csak Viracocha két leszármazottja élte túl. Ezektől a félig ember, félig isten lényektől származtak az inkák ősei. Egyes történészek szerint hírük és kincseik a világutazó föníciaiakon keresztül már az ókorban eljutottak a Földközi-tenger vidékére.
Mivel az inkák nem használtak hagyományos értelemben vett írást, ezért történetüket csak a cserépedényeken, arany- és ezüst ékszereken, szőtteseken hagyott „üzenetből” lehet kiolvasni. Úgynevezett csomóírást, a quiput használták, azaz különféle zsinórokat használtak az információ rögzítésére. Ezek színe és a csomók elhelyezkedése hordozta az „üzenetet”.
Maga az inka civilizáció az 1200-as években jelent meg az Andok hegységein, alig százéves virágzása pedig az 1438-ban megkezdett hódító hadjáratok idejétől a spanyolok 1532-es megjelenéséig tartott. Tizenhárom inka uralkodót tart számon a történelem, ebből az első hét még inkább törzsfőnek tekinthető, akik a mai Peru területén elhelyezkedő Cuzcóban uralkodtak az inkák törzsén.
Az inka birodalom hihetetlenül gyors terjedése a kilencedik uralkodó, Pachacuti Incka Yupanqui 1438-as hatalomra kerülésével kezdődött el. Pachacuti négy tartományra osztotta a birodalmat, majd azokat egyfajta szövetségi rendszerbe szervezte, élükre pedig erős vezetőket állított. (Az ő nevéhez fűzik az egyetlen épen megmaradt város, Machu Picchu felépítését, amely családi vagy nyári rezidenciaként, illetve kultuszhelyként szolgált. „Az inkák elveszett városát” a spanyolok nem találták meg, és így el sem pusztították, csak 1911-ben fedezte fel az amerikai Hiram Bingham.)
Ezután alig két emberöltő alatt hatalmas területeket hajtottak uralmuk alá: a fénykorában mintegy kétmillió négyzetkilométeren elterülő, hatalmas, a Római Birodalom méretével vetekedő birodalom mai viszonyokat tekintve hat ország, Peru, Bolívia, Ecuador, valamint Kolumbia, Chile és Argentína egyes részeit is magába foglalta. A Tawantinsuyö, azaz „Négy negyed országa” mintegy négyezer kilométer hosszan terült el az Andok mentén, a sivatagos csendes-óceáni partvidéktől egészen az Amazonas esőerdeiig. Az inkák mindennapi élete mintegy négy-ötezer méteres magasságban telt, míg vallási életük jelentős része az akár hat-hétezer méter magas hegycsúcsokhoz kötődik.
A hatalmas birodalom működtetéséhez az inkák hatalmas, mai ismereteink szerint legalább 23 ezer kilométeres úthálózatot hoztak létre, mely két, egymással párhuzamos észak-déli irányú „főútból” (egyik az óceán partján, a másik az Andok hegyes-völgyes vonulatain futott végig) és az azokat összekötő kelet-nyugati irányú utakból állt. Ehhez rendkívül jó út- és hídépítési technikára volt szükségük, annál is inkább, mert nem ismerték a kereket, így mindent emberi és állati erővel kellett megoldaniuk. A futárok által biztosított kommunikáció és a lámák által biztosított teherszállítás mégis rendkívül jól működött a nagyrészt ma is fennálló úthálózat segítségével. Mivel kizárólag gyalogszerrel folyt a közlekedés, az út mentén pár kilométerenként álltak pihenőházak az utazók számára.
Jelentős kereskedelem mégsem – vagy talán épp ezért nem – alakult ki, az inkák leginkább helyi szinten folytattak cserekereskedelmet. A társadalom alapját a faluközösségek alkották, városokban csak a „közalkalmazottak” laktak. A bútor nélküli házaikban rendkívül egyszerű körülmények között élő inkák legfőbb terménye a burgonya volt, melyből több mint kétszázfélét ismertek, de kukoricából is több mint húszfélét tartottak számon. Mivel egy család hatvanöt nap alatt biztosította az egész évre szükséges ellátását, a fennmaradó időt közmunkára, a templomok, utak, hidak, mezőgazdasági teraszok és a vizet biztosító csatornák építésére vagy az arany- és ezüstbányászatra szánták, így biztosítva nemcsak a birodalom működését, de annak gazdagságát is. Pénzként tehát a munka szolgált, az adót természetben fizették be, azaz ledolgozták, amiért cserébe ruhát és ellátást kaptak. A bőségesen rendelkezésre álló aranyat csak esztétikai célokra használták.
Machu Picchu - A szent város építése
Az inkák hatalmas épületeiket habarcs nélkül építették: olyan pontossággal faragták ki az egymáshoz illesztett, gyakran sokszögű köveket, hogy egy késpengét se lehet közéjük szúrni, de a földrengések se bírtak velük. A hatalmas, akár kétszáz tonnás kőtömböket addig faragták, míg teljesen nem simultak egymáshoz. Ehhez a tömbök tetejét homokkal szórták meg, ráeresztették a következő tömböt, majd felemelték, és ahol nyomot hagyott a homokban, ott az alsó követ tovább faragták. Mindig a felső kő „ült bele” az alsóba, ez biztosította a rendkívüli stabilitást. A szent város építése
A mai látogatót leginkább a kõfaragómunka nagyszerûsége bûvöli el. Az inkák nem tartottak igavonó állatokat, mégis masszív falakat emeltek többtonnás kövekbõl, s ezek még ma is olyan szorosan illeszkednek, hogy egy tollkés pengéjét sem lehetne közéjük bedugni.
Az inka kõmûvesség egyik jellegzetessége az a mód, ahogy a köveket sokétûre faragták, így azok habarcs nélkül is tökéletesen összeilleszthetõk voltak, akár egy háromdimenziós mozaikjáték darabkái. Ez az építésmód nagymértékben növeli a fal stabilitását, melyre szükség is van, hogy ellenállhasson az Andok hegyeit gyakran megrázó földrengéseknek. Cuzcóban, egy épen maradt falban van egy híres kõ, oldalai 12 szöget zárnak be. Torontoyban, a Machu Picchu köré csoportosult kisebb települések egyikén, egy negyvenszögû kõ található.
Hogyan jutottak az inkák a kõmûvesmesterség e páratlanul magas fokára ? Munkaerõgondjaikat a legyõzött törzsek erõs, egészséges fiainak munkába állításával oldották meg. A közeli Ollantaytambo templomait, pl. a Titicaca-tó partjáról származó kotla indiánok építették fel. De hogyan tudtak a kemény gránitból olyan elképesztõen hosszú és egyenes tömböket faragni ? Bár kivételes szakértelemmel olvasztották, ötvözték a lágy fémeket, arany, ezüst, réz és bronzberakásos, valamint zománcmunkákat készítettek, nem ismerték viszont a vaseszközök gyártásának módját.
Soha nem került elõ olyan tárgyi lelet, melynek keménysége alkalmas lett volna ilyen ellenálló kõzet megmunkálására… Az inkák egyszerûen nem rendelkeztek effajta kõfaragó technikával, mégis mûvelték. E titokzatos népnek ez a másik nagy rejtélye.
Megoldására számos magyarázat született. Cuzco erõdítménye Szacsahuaman, ahol meteorból származó hematit-darabokat használtak szerszámként. Ha ez igaz, akkor az Andoknak óriási meteorbombázást kellett elszenvednie. A hematit ugyanis szerszámként használva nem tart sokáig, itt pedig több millió órányi kõfaragómunkát végeztek el…
Elterjedt az a nézet, hogy Földön kívüli lények munkája, akik magas szintû lézertechnikával rendelkeztek. Ez a teória azon a gondolkodásunkba mélyen beivódott öntelt feltételezésen alapul, mely szerint a 20. század jelenti a kimagasló emberi teljesítmények csúcspontját…
E szemlélet, a maga egyszerû ok-okozati láncolatával, természetesen segítette legyõzni a betegségeket, megismerni bolygónkat. Ugyanakkor azzal a következménnyel is járhat, hogy az emberiség elveszít bizonyos képességeket, melyeket a régi népek még birtokoltak. A druida beavatottak állítólag rendelkeztek a repülés, az idõutazás képességével, s befolyásolni tudták az idõjárást. Vajon az inka sámánpapok okkult erõket hívtak segítségül, hogy a zabolátlan sziklából megteremtsék Machu Picchu városát ? A választ talán sosem tudhatjuk meg…
Az európaiak 1526-ban érték el először az inka területeket. A spanyol Francisco Pizarro 1532-ben 180 emberével, egy ágyúval és 27 lóval győzte le az inka birodalmat, ha nem számítjuk bele a himlőt, amelyet a fehér ember hozott magával az új földrészre – a helyi lakosság mint-egy kétharmadát pusztította el a kór –, az inkák között éppen dúló véres polgárháborút és az „álnokságot”, amellyel a spanyol hódító szó szerint lefejezte az inka birodalmat. Amikor Atahuallpa uralkodó tárgyalásra érkezett Pizarró-hoz, az először békét ígért az inka vezérnek, ha felveszi a kereszténységet. Mivel azonban Atahuallpa túl sokat akart megtudni az új vallásról, Pizarro foglyul ejtette, és csak hatalmas váltságdíj fejében volt hajlandó szabadon engedni. Így az inkáknak annyi aranyat és kétszer annyi ezüstöt kellett összegyűjteniük, mint amennyi a vezérüknek börtönül szolgáló teremben elfér (ami mai értéken mintegy 10 milliárd forintot tenne ki). Amikor a váltságdíjat leszállították, Pizarro megölette az inka vezért, elfoglalta Cuzcót és elrabolta a kincseit.
Az első spanyol beszámolók szerint Pizarrónak és kíséretének a szája is tátva maradt a látványtól, ami Cuzcóban fogadta őket. A rendkívül kifinomult építészeti stílusban kidolgozott épületeket, templomokat, kövezett utakat és ápolt kerteket mind vakító arany borította. Ciezo de Leon konkvisztádor beszámolója szerint: „Az egyik, talán leggazdagabb házban állt egy hatalmas, aranyból készült, nagyon fejlett technikával kidolgozott nap, amelyet számtalan drágakő díszített. Voltak kertek, melyek kövezete aranytéglákból állt, és aranyból készült kukorica- és lámaszobrok álltak benne, amikre aranypásztorok vigyáztak. Számtalan finoman kimunkált arany- és ezüstedény is volt ott, tele smaragddal. De ezzel talán eleget is mondtam, ha tovább részletezném, úgysem hinnének nekem.”
Akik gyermeket áldoztak isteneiknek
Közép- és Dél-Amerika prekolumbián kultúráiban az emberáldozatok a hétköznapi élet részét képezték. A tizennyolc hónapból álló azték naptár minden hónapjában áldoztak embereket az isteneiknek. Az első hónapban bemutatott gyermekáldozatok a szülők jóváhagyásával történtek, akik meg is ették gyermekeiket. Az azték hiedelem szerint ugyanis isteneik a gyerekek könnyeiért cserébe adják az esőt. Ezért papjaik sírásra kényszerítették a gyerekeket, mielőtt feláldozták volna őket, gyakran a körmeik kitépésével. Emellett rendszeresek voltak a szíváldozatok is, amikor a még élő ember szívét vágták ki és mutatták be az isteneknek. Az áldozat testét gyakran rituális kannibalizmus keretében megették. A női áldozat bemutatása sem volt ritka, amikor is a lefejezett fiatal nő bőrét lenyúzták, amit aztán egy fiatal férfinak kellett hordania.
A kiterjedését tekintve legbefolyásosabb, de írásos emlékek hiányában eddig csak kevéssé ismert inka kultúrára a capacocha, azaz a gyermekáldozat bemutatása volt a jellemző. A hat-hétezer méteres rendkívüli magasságban uralkodó hidegben mumifikálódott testek tanúsága és spanyol beszámolók szerint a feláldozottnak tökéletes testi adottságokkal kellett rendelkeznie, hiszen csak ez tudta kielégíteni az isteneket. A feláldozandó gyermekek tiszteletére rendezett ünnepség keretében a finom ruhákba öltöztetett és drága ékszerekkel felékesített gyerekeket először az uralkodó fogadta Cuzcóban, majd a papok felvitték őket a hegyekbe, chicha kukoricasört itattak velük, majd megfojtották vagy agyonverték őket. Régészeti leletek tanúsága szerint előfordult, hogy élve temették el a gyermekeket, vagy olyan szorosan csomagolták be őket a ruháikba, hogy attól fulladtak meg.
Az ünnepség keretében a feláldozott gyermek családja jelentős kiváltságokat kapott az uralkodótól. Mivel az áldozatok maradványait magashegyi hágók közelében találták meg a régészek, az áldozat bemutatását az inka birodalom terjedésével hozzák összefüggésbe. Szerintük új területek meghódítása miatt bemutatott „hálaáldozatról” lehet szó, vagy a hágón való biztonságos átkelést akarták így biztosítani, mely létfontosságú volt az inka birodalom működtetéséhez.
Az inka civilizációban a vért tekintették a szerves világ legfontosabb elemének. Az élet titkát látták benne, amely képes termékenységet, egészséget adni, és biztosítja az ember kapcsolatát az istenekkel. Ezért rendszeresek voltak a véráldozatok is, amelyek során a papok az áldozat vérét megitták, a testét pedig feldarabolták, és szétszórták a természetben.
A Nap gyermekei
A rendkívül vallásos inkák hiedelme szerint a világot a mindenek felett álló Viracocha isten teremtette, uralkodójukat, az Inkát pedig Inti, a Napisten fiának tekintették. Úgy hitték, Inti küldte el gyermekeit, Manco Capacot és Mama Ocllót (más változat szerint a négy Ayar testvért és feleségeiket), hogy alapítsák meg Cuzco városát, amely vallási központul is szolgált, és amelyet a „Föld köldökének” is tekintettek. Itt állt a Napisten temploma is, amelyben Nap-szüzek szolgáltak (akik egyben az Inka ágyasai is voltak – az uralkodó hivatalos felesége viszont saját lánytestvére volt, így biztosítandó a „napvér” továbbadását), és amelyet hatalmas mennyiségű arannyal és ezüsttel díszítettek: úgy vélték, az arany a Nap verítéke, míg az ezüst a Hold könnye.
Legfőbb ünnepük az Apu Inti, a napisten tiszteletére június 21-én – a déli féltekén ez a téli napfordulót, valamint a burgonya és a kukorica aratásának végét jelző nap – megtartott Inti Raymi, azaz napünnep volt. Emellett számos más istennek is rendszeresen mutattak be áldozatot. Isteneikről védelmező fétiseket, amuletteket készítettek, amelyeket mindig maguknál hordtak. Minden cselekedetükhöz és döntésükhöz természetfeletti útmutatást igyekeztek keresni – a pók útvonalában, a kokalevelek állásában, hallucinogén italokban, vagy épp az áldozati állat testrészeiben.
A kokalevél jellegzetesen dél-amerikai, különösen a mai Bolívia és Peru környékén. Ez az a két ország a kontinensen, ahol a kokalevél termesztése, kereskedelme és fogyasztása hivatalosan is legális.
Az inka vallás középpontjában mégis az ősök tisztelete állt, halottaikat rendszeresen mumifikálták, és továbbra is az élők között tartották számon. Így az újabb generációknak nemcsak újabb otthon után kellett nézniük, hanem folyamatosan foglalkozniuk is kellett velük, a november hónapot külön nekik szentelték. Ilyenkor számos szertartást tartottak a sírokból kihozott múmiáknak, amelyeknek természetfeletti erőt tulajdonítottak. Ilyenkor áldozatot mutattak be nekik, majd dalokkal és táncokkal szórakoztatták őket. Az uralkodó család múmiáit a palotáikban tartották, állandó szolgák szolgáltak nekik, és tanácsaikat is rendszeresen kikérték. A jelenlétükben ettek-ittak, sőt időnként vendégségbe is elvitték őket egymáshoz.
A ruháknak is mágikus erőt tulajdonítottak, halottaikat több tucat szőttesbe csomagolták. Figyelembe véve, hogy egy-egy halotti lepel elkészítése több száz munkaórát vett igénybe, a halálra való felkészülés is az inka életmód szerves részét képezte. De fontos szerepet kapott a társadalmi kapcsolatokban is: a fiúk és lányok avatási szertartásán vagy a házassági aktus során a feleknek ruhát kellett cserélniük. Előfordult, hogy szőtteseiket nagy mennyiségben égették el isteneiknek bemutatott áldozatképpen.
A vallási titkokat csak kiválasztott családoknak adták tovább, ahol generációról generációra szállt az ismeret. Minden egyes titkot csak egyszer mondtak el a kiválasztott személy életében, azt többet neki sem volt szabad kimondani, csak az életén keresztül bemutatnia. Emiatt ma sem lehet teljes ismeretet szerezni az inka vallás szimbólumairól, azok jelentéséről és jelentőségéről, társadalomszervező funkciójáról.